Szathmári Botond: Hamvas Béla, aki realizálta a görögség filozófus eszményét

Az antik bölcselet néhány szerzőjénél megtalálható még a filozófia terápia jellege is. A korai görög filozófiában, Püthagorasznál (kb. i. e. 580-500) is megtaláljuk a gyógyeljárás analógiáját. Püthagorasz szerint, ahogy az orvostudomány a testet, úgy a filozófia a lelket gyógyítja. A püthagoreusok a mester által előírt szigorú rendben éltek. A Buddha maga is az ind orvosi sásztrák formulájában fejtette ki az alaptanításait, így a Négy Nemes Igazságról (skt: catvāri-āryasatyāni, p: cattāri-ariya-saccāni) szólót:  1. diagnózis - a szenvedés nemes igazsága;  2. a betegség okának feltárása - a szenvedés oka a létszomj; 3. az orvosság meghatározása - a szenvedés, a létszomj teljes vágytalansággal való kioltásával felszámolható; 4. maga a terápia - megszűntetéséhez vezető út nemes igazsága nem más, mint a Nemes Nyolcrétű Ösvény (skt: ārya aşţāṅgika-mārga, p: ariya-aţţhańgika-magga). Epikurosz hasonlóképpen így írt „semmit sem ér annak a filozófusnak a beszéde, aki egyet sem gyógyít meg az emberi szenvedélyek közül.”. Gondoljunk arra, hogy a Jugoszláviai háborúk közepette a szerb értelmiségiek körében Hamvas olvasottsága igencsak megnőtt, ahogy ezt Sava Babič mesélte. Az ókorban a filozófia állandó gyakorlást jelentett, amely során az ember figyelemmel van az élet minden pillanatára. Az antik filozófia egy olyan életmód, amely során az ember az ész segítségével keres egy módszert, ami elvezet a boldogsághoz. Mindehhez még azt is hozzáteszi Hadot, hogy a filozófia segít visszahelyezni az embert abba az alapállapotba, amelybe élnie kellene. Mindezt néhány évtizeddel előtte Hamvas Béla már megfogalmazta. Az antik filozófiáról Hadot azt mondja, annak lényege a tantételek és a cselekvés összhangja. Minden antik filozófia egy életformát javasol, szemben a modern filozófiával, amely mindig egy bizonyos szaknyelv konstrukciója. Tehát retorika, aminek kezdőpontja Arisztotelész (i. e. 384-322).   Hamvas Béla életfilozófiája Hamvas számára az írásaiban megfogalmazott gondolatok, nem puszta okos elméletek, hanem a mindennapi élet során realizálandó tanítások voltak. Hamvas a saját életével igazolta gondolatait, mindazt amit papírra vetett. Bátran állíthatjuk, hogy a modern gondolkodók közül éppen ő az, aki a leginkább megfelel az antik filozófus eszménynek. Az újkorban, XIX-XX. században ugyan megjelentek a filozófia retorikaként való felfogásmódjával szemben álló irányzatok, mint élet- és egzisztencia-filozófia, de ha tanulmányozzuk a legnagyobbak biográfiáját, láthatjuk hogy az életük katasztrofális volt. Gondoljunk a végletesen pesszimista Schopenhauerre, a folyton szorongó Kierkegaardra, vagy a végleg összeomló Nietzschére, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Ők ugyan felismerték, hogy a filozófia egyetlen értelme, hogy az életet segítse, de ezt a segítséget mégsem tudták realizálni saját életük során. Hamvast ezek képviselőitől éppen az különböztette meg, hogy neki sikerült átültetni az életébe a gondolatait, ami által megélhette az élet harmóniáját, s rajta nem fogtak ki a mostoha körülmények se, mint frontszolgálat, diktatúra, háza s vele addigi írásainak megsemmisülése, szegénység, munkásélet a barakkban stb. Ahogy a sánta rabszolga Epiktétoszt sem billentette ki hátrányos helyzete, s aki elfogadva sorsát, mindvégig kellő derűvel szemlélte a világot.  Hamvas számára az élet szakrális, ahogy írja: „az élet nem eredmény, siker, teljesítmény, gyönyör, hanem megmagyarázhatatlan és minden értelem fölött álló öntörvényű tisztaság, amely a végtelenségben és végtelenül önmagát akarja.” (Patmosz II.). Azonban az élet tisztasága már rég elfedődött, közös elhazudás áldozata lett, „A korszak az emberben sokat megronthat, de a nagyobb vétek azé, aki hagyja, s ezzel a szakrális élet bemocskolásában bűnrészessé válik.” (Patmosz II.). Hamvas a keleti bölcsek nyomán világosan látta, hogy a létrontásért az ember mindig saját maga a felelős. Éppen ez a belátása a legaktuálisabb figyelmeztetése számunkra „Realizálni annyi, mint a más iránt támasztott követelést azzal kezdeni, hogy azt először önmagamon váltom be.” (Interview). Hamvas tudta, akárcsak Nietzsche, ahhoz hogy elkerüljük a belealvást a létbe korszerűtlennek kell maradni, nem pedig belesimulni az aktuális koráramlatokba. Hamvas arra is rámutatott, hogy a koráramlatok legtöbbje mögött a káosz démoni erőinek feltörése áll, s azok könnyen magával ragadhatják a személyt. A kor nagy kérdését így fogalmazta meg: „van-e és lehetséges-e olyan ember, aki a korszak démonát önmagában legyőzte és megfékezte… és ezzel mindenki más számáras e vállalkozásra a lehetőséget megnyitotta.” (Patmosz II.). Az ember egykor lelépett az alapállásról, bolyong, és nem talál haza, s az azóta zajló kort nevezi Hamvas történetnek.  A történetben álló ember azonban egyre jobban kiépítette a maga hazugságszisztémáját. Az élet mindenkori központi kérdése, hogy az ember kiegyezzen a konvencionális hazugságszisztémával a boldogulása végett, azaz praktikus okokból, vagy elutasítja azt, vállalva a szegénységet, az összeütközést a közösségével, s esetleg pszichotikus lesz. Korunk nagy paradoxona, ahhoz, hogy az ember pszichológiailag ép maradjon opportunistának kell lennie. Az újkori ember számára nem maradt más lehetőség, mint a megmaradt korrupt emberből új mértéket alkotni, ami nem más mint a racionalizmus. Hamvas szerint Európa kalandor és kísérletező. Ennek terméke az újkori labirintusi egzisztencia, amely ahogy Hamvas fogalmaz, a hagyomány három pillérén nyugszik: tud az alapállásról, tud a kezdeti korrupcióról (bűnbeesés), valamint a renormalizációról. A létkorrupció elfogadása kezdetben csak ideiglenes aktus, azután állandósul, majd könnyen végleges attitűddé válik. Csak a lelkiismeret tud róla. A hazugságok miatt az ember elrejti önmagát, önmagának is hazudozik, sőt még valódinak tünteti fel létét. Így kerül az ember az egzisztenciális hazudozások labirintusába, s kialakul a pszeudoegzisztens létforma, ami nem más, mint permanens világ és önáltatásban élni. Ennek értelmében pszeudoegzisztens művész, ha ír vagy alkot, akkor hiteltelenné válik, mert ahogy Hamvas írja: „A hazugságmentes írás és a hazugságmentes emberi egzisztencia egymást fedi, és azonos feladat, az emberi alapállás megvalósulása.” (Interview). Nem lehet hiteles művet alkotni, hiteltelen életszituációból.  A modernitásban, mint írja Hamvas: „Most az élet szolgálja a dolgokat, amelyek létezése törvénytelen.” (Patmosz II.). Mi ennek az oka? Az, hogy az emberek egész életük során azért dolgoznak, hogy megteremtsék majdani jobb életüket, mert „Azt hiszik, az élethez kell valami, vagyon, pénz, állás, rang, ruha, ház, autó, hatalom, villa, mintha enélkül nem lenne élet… Rettentő tevés-vevés, mialatt nem történik semmi.” (Patmosz II.). Gondoljunk csak Diogenész egyik szellemes tanítására, aki semmibe vette a hasznos munkát, amit úgy fejezett ki, hogy hombárját órákon át ide-oda görgette az utca két pontja között, s az arra járó polgárok kérdésére, Diogenész, mit csinálsz? Azt felelte sürgök-forgok mint te, dolgozom. Az eszközök végeláthatatlan sora öntötte el az életünket, írta Hamvas a múlt század hatvanas éveibe, és azóta csak meghatványozódott az eszközeink száma. Minél nagyobb a kellékek száma az ember életéhsége annál nagyobb. Az igényeket egyre jobban heccelik, mondja Hamvas, ami média uralomra jutása óta, exponenciálisan megnőtt. A kellékeket a szorongásunk végett hajszoljuk, s így egyre inkább szétszóródunk. Hamvas Lao-ce-re hivatkozva a kellékeket tökéletesen fölöslegesnek gondolja, hiszen mint írja „Csinálni, mindig valamit csinálni, hogy valami legyen, és nem jut szóhoz az, ami van.” (Patmosz II.). A dolgok, azaz kellékek világába feledkezett emberről ezt írja Hamvas: „Egy millenniumot lehet szórakozni anélkül, hogy az ember ténylegesen egyetlen percet éljen.” (Patmosz II.). Másfelől azt is látja Hamvas, hogy „A magányos élet eseményekben gazdagabb, mint a nyilvános.” (Aranynapok).  A legnagyobb bűn Hamvas szerint, ha akár egyetlen pillanatra is kételkedünk az életszentségben, ha elrejtőzünk a tudás elől. A legfontosabb kérdés, hogy a labirintusi egzisztenciából hogyan léphetünk át a tényleges egzisztenciába, azonban a „Tényleges létezés csak a hiteles egzisztencia számára nyílik meg.” (Patmosz I.). A megvalósításról azt mondja Hamvas „Realizációnak hívják azt az utat és módszert, amely a hazugságrendszerből és ugyanakkor a korrupt egzisztenciából kivezet.” (Patmosz I.), hiszen „Minden azon dől el, hogy a létem igazságához hű maradok, vagy az alkalmazkodás erőinek engedelmeskedem.” (Patmosz I.). A hazugságrendszer csak akkor tűnik el, ha az ember az önmaga elől való rejtőzködésnek a kényszerét feloldotta. Végül összegzésként Hamvassal azt mondhatjuk: „A gondolat csak akkor érvényes, ha azt tettben beváltották, a tett csak akkor, ha azt az értelem rendjében megalapozták.” (Scientia sacra II.). Azt hiszem ez ma és mindenkor, minden ember legfőbb feladata, ezért kívánok mindenkinek kellő erőt a realizáláshoz.   Felhasznált irodalom:   Barth, Paul: A sztoa filozófiája 1998. Bp. Farkas Lőrinc Imre K. Epiktétosz: Kézikönyvecske. 1978. Budapest, Európa Hadot, Pierre: A filozófia, mint életforma. In: Műhely 2001/5. Életművészet Hamvas Béla: Patmosz I. 1992. Szombathely, Életünk Könyvek Hamvas Béla: Patmosz II. 1992. Szombathely, Életünk Könyvek Hérakleitos múzsái vagy a természetről.   1983. Budapest, Helikon K.  Sebestyén Károly: A cinikus filozófia. 1994. Bp. Farkas Lőrinc Imre K.