A kereszténység Hamvas Béla Karnevál című regényében

I. A kereszténység explicit jelenléte a Karneválban

Explicit módon szólal meg azoknak a szereplőknek a szájából, akik a kereszténység eredeti tanításaira és jelenkori problémáira vonatkozóan nyilvánulnak meg. Ezek értékelésekor azonban figyelembe kell vennünk, hogy regényről, és nem esszéről, még kevésbé teológiai eszmefuttatásokról van szó. Hamvas éppen azért választotta a regény műfaját, hogy szabad kezet kapjon – többek között – a kereszténységről vallott nézetek sokoldalú, ellentmondásokkal terhes, ugyanakkor nagyon is átélhető bemutatására. Téves következtetésekhez vezetne, ha a szereplők különböző karakteréből és sorshelyzetéből adódó nézeteket teljes egészében Hamvas személyes véleményének tekintenénk. Ugyanakkor – és ez a Karnevál egyéb kérdésfelvetéseire is vonatkozik – mégis jól megragadhatóan benne van a regényben Hamvasnak a kereszténységre vonatkozó hitvallása. A fentiek érzékeltetésére idézzük a Karnevál néhány szereplőjének a kereszténységre vonatkozó néhány megállapítását, összevetve azokat Hamvas néhány más írásában olvasható megfogalmazásokkal[1].

Jávorka[2] (III-VII.), aki szerint: Az emberiséget megváltották. Mi most mindnyájan már a megváltás világában élünk, és úgy is kell élnünk, hogy megváltottak vagyunk[3], egész csendesen és nyugodtan és várakozni, hogy most mi lesz. … Jávorka az idillikus Húsvét-kereszténységben él. … Az Evangélium, szól Jávorka, azt mondja, hogy amelyik fa nem terem, azt tűzre kell vetni. Az a nézete, hogy ez a tanítás hibás. A fát önmagáért kell gondozni, nem pedig gyümölcshozamáért, mert aki a fát hasznáért gondozza, az kizsákmányol. … ez a megváltás szellemével nem egyezik. A fákat nem szabad kizsákmányolni. … A rosszat, szól Jávorka, csak jóval lehet megfékezni, higgye el – Jávorka vallásos – Komikusan vallásos … Mintha egy mókus vallásos lenne. – Egyetlen ember van közöttünk, aki ezen a heccen tudatosan kívül áll, és óvakodik belekeverődni, ez, mint tudják, Jávorka úr.

Hamvas regényírói zsenialitása Jávorkát ugyan groteszk formában állítja elénk, de kiemeli a hitetlenek tömegéből (Jávorka az egyetlen, aki a csatorna és a szabad levegő között különbséget tud tenni.), és alakjában áttetszően jeleníti meg a naív evangéliumi egyszerűséget, amint ez a következő részletből is kiderül. Jávorkát egy jelentéktelen forradalmi csoportban való részvételéért kihallgatása után másfél év börtönre ítélik:

Aztán Jávorkát vezették elő. Igen, kérem, szólt. Én nem voltam és nem is vagyok forradalmár, de velük rokonszenvezek. Úgy. A mozgalomban volt valami szerepe? Elég sok, felelte Jávorka. Milyen szerepe volt? Én az egész emberiség közösségében hiszek, és a háború ellen vagyok, és harcolok a vagyoni igazságtalanságok ellen, és tudom, hogy az emberiség csak akkor lesz boldog, ha. Ebből elég, szólt a vizsgálóbíró. Ön ezeket az eszméket honnan vette? Forradalmi röpiratokból, de máshonnan is. Mégis. Ibsenből, Tolsztojból, Zolából. Minden társa tagad, hogy van az, hogy ön, aki nem volt szervező és szerkesztő és vezető, és aki csak egyetlen kis cikket írt az almaszedésről, forradalmárnak vallja magát? Jávorka hallgat. Nem kíván felelni? kérdi a vizsgálóbíró. Nem, felel Jávorka. Vallomását fenntartja? Fenntartom.

Később olvashatjuk is Jávorkának ezt az egyetlen kis cikkét, amelyet egy forradalmi zuglapba írt:

Az almaszedésről és az almaszedőkről[4].

Arcod verejtékével. A gépeket azért találták fel. A gépek célja, és a technikáé, hogy az ember üdvösségén munkálkodjék. Amióta a gyárakban a gépek dübörögnek, a földre kevesebb verejtékcsepp hull. A gép célja, hogy az ember helyett minden munkát elvégezzen. Ma még nem értük el a technikának azt a fokát, hogy a gépek a munkát elvégezzék. Ilyen munka az almaszedés is. Szeptemberben a gazda két hétig is reggeltől estig kénytelen az almát szedni, amit a célszerű gép talán egy félóra alatt elvégezhetne. A kérdés természetesen, hogy lehetséges-e olyan gépet szerkeszteni, amely az almát leszedi, kosárba rakja, nagyság és érettség szerint. Ma a gazdának az almát még kézzel kell szedni, ez igen fáradságos és verejtékes munka. Amikor az ember az első almát leszedi, azt mondja, ebben az évben ez az első alma, amit leszedtem. Különlegesen nevezetes alma ez. Amikor a másodikat szedi, azt mondja, nini, milyen féloldalas és varos, ez egyike lesz a legcsúnyábbaknak, és akkor ez is különösen nevezetes lesz. Ez a harmadik, íme, színben egyike a legszebbeknek, ez a negyedik arányokban a tökéleteshez áll közel, ha nem is nagy. Amott van egy, az színben is, alakban is szép. Amaz pedig nagyságban minden bizonnyal az első között lesz. Ez most nehéz szedés lesz, az ágra kell hasalni, messze kinyúlni. Kettő van együtt, ó, még a harmadik is, a levél mögött volt. Mindhárom megvan, egy se pottyant le. Az egyik hatalmas és gömbölyű, hibátlan, a másik apró, a harmadik féloldalas, magházába a féreg beleharapott, de azért megérett. Éljen az almaszedő! Már kilenc almát szedett le, és még egy sem esett a földre.

Az almaszedés érdekfeszítő foglalkozás. Egy kosár már tele van, a másik félig. Az almának, ha ki akar tűnni, egyre szebbnek és nagyobbnak kell lennie. Minden almából csak egy van, mint ahogy minden emberből is csak egy.

Az almákat nemcsak dicsérni, hanem megfelelő szavakkal dorgálni is kell. Ha az almaszedő olyan gyümölcsöt szed le, amelyen barna folt van, akkor szelíden meg kell feddeni, azt kell mondani, ezt igazán nem tartom helyesnek. … Ha az ember megszidja őket, szégyenlik magukat. Vigyázni fogok rátok, minden héten megnézlek benneteket. Túl gyorsan ne érjetek, jobb, ha csak február végén, megértettétek? Az almák hallgatnak, és az utasításhoz alkalmazkodnak, mert az almák nagyon szelídek és engedelmesek.

Hamvas rokonszenve Jávorkával abban a rejtett utalásban is megjelenik, amelyet jó tizenöt évvel a Karnevál megírása után tesz a cseresznye-szedésről írott esszéjében[5]. Magából az esszéből világossá válik, hogy Jávorkában Hamvas – részben – önmagát jeleníti meg (részlet):

Az almaszedésről szóló értekezés régebben elkészült. Cseresznyét szedni egészen más, már csak a zene miatt is. Októberben, amikor az almát szedik, legfeljebb a mátyásmadár rikácsol, néha a szarka is megszólal, egyébként a kertben csend van. A magam részéről a cseresznyefára júniusban föl se megyek, amíg a szomszéd csalitban a fülemüle nem kezd énekelni. Hozzátartozik. … Almát sem lehet úgy szedni, hogy az ember a hajszát magával hozza. A hajszát Kassner úgy nevezi, hogy túlerőltetés. Korunk életében ezt tartja a legsajnálatosabbnak. Guillén úgy jellemzi, hogy: siess élni. Az élet maga szétfoszlik a nemlétezőben. Idegesség, kapkodás, időpánik. A magam részéről a hajsza szót tartanám meg. Ez az, ami a modern munkabarbarizmussal jár. A munka története a lét korrupciójának története. Kenyeredet verejtékeddel keresd meg. Micsoda átok! És nem lehet rajta változtatni. Munkaboldogság nincs. Munkaöröm pedig csak egy, ha azon dolgozom, hogy a világot és önmagamat eredeti helyére visszaigazítsam, és ismét normálissá tegyem. Ami most itt van, nem az. Ez itt narkotikum, menekülés, öngyilkosság, düh, őrjöngés, bőszültség. És amikor a hecc nem megy tovább, még kell valamit hazudni. Jobb, ha meg sem mondom. Amikor a külső világ felépítése a belső lerombolásán nyugszik. Pillanatnyilag, azt hiszem, ez az, amitől az ember a legjobban szenved. Olyasvalamit kénytelen csinálni, amivel önmagát, nagy erőfeszítéssel és összpontosított figyelemmel, képességeinek és tudásának teljes bevetésével, sőt ezen felül (túlerőltetés), a semmibe szórja. Almát sem lehet barbáran, hajszával és őrjöngve szedni. Kezéből a legszebb kicsúszik, leesik és megsérül. De cseresznyét egyáltalán nem. És nem az ellenkezőjét kell tenni annak, mint amit az ember tesz, ha dolgozik. Nem. A cseresznyeszedés más életrendhez tartozik. Ahhoz, ahol nincs idegesség és sietség és túlerőltetés, és minél rövidebb idő alatt minél többet. Ahol nincs hajsza. A cseresznyeszedés nem megnyugvás. A munkabarbarizmussal semminemű viszonylata nincs. Ahhoz, hogy az ember cseresznyét tudjon szedni, egyszerűnek kell lenni, vagyis normálisnak. Egyébként csak kapkod, és jobban teszi, ha futballmeccsre megy. A cseresznyeszedés tökéletesen izgalommentes foglalkozás. … A fa tetején, cseresznyeszedés közben olyan tapasztalatra tettem szert, amit sem zongorajáték, sem írás, sem gondolkozás, sem utazás közben nem éltem meg. Ez a szabadságról való tapasztalat. Mert semmiféle más tevékenységben ezt nem tettem meg, fel kellett tételeznem, hogy nem vagyok sem művész, sem író, sem kalandor, sem gondolkozó. Minden valószínűség szerint egyszerű ember vagyok, aki szabadnak magát az egyszerű életkörülmények és feltételek között érzi és tudja. … A legegyszerűbben úgy mondhatnám, hogy minden dolog az volt, ami, és ott volt, ahol volt. Az egészben volt valami a geometria megingathatatlanságából. A szabadság számomra régebben a teljes akadálytalanságot jelentette; ez persze nem szabadság volt, hanem önkény; most tudom, hogy szabadnak lenni annyi, mint biztos tudatában lenni annak, mi van, és hol van, és tudni, hogy a dolgok között miképpen kell mozogni. …

Az a tudat, hogy nem vagyok se művész, se gondolkozó, sem író, sem egyéb, hanem egyszerű ember vagyok, különös elégtétellel töltött el. Különleges mutatványok alól felmentve éreztem magam, és ez hozzájárult ahhoz, hogy szabadságomat meg tudjam érteni. Semmi produkció. Semmi szenzáció. Semmi kényszer. Semmi, ami a rendtől eltér, vagyis semmi abnormitás.

Hamvas letisztult evangéliumi életpraxisa, a realizált kereszténység jelenik meg a cseresznyeszedés egyszerre konkrét és szimbolikus tevékenységében. Erről így ír a Scientia sacra első fejezetében[6]:

A szóló helytállása nélkül a szónak nincs tartalma, és aki valamit beszél, de nem teszi, az nem mondott semmit, csak fecsegett. A tett a szó nélkül viszont merő biológiai reflex. A hagyomány, amikor az embernek visszaadja önmagát, a szó és a tett között az egységet helyreállítja. Ezért amit a hagyomány mond: tudás, és ugyanakkor gyakorlat. A gondolat csak akkor érvényes, ha azt tettben beváltották, a tett csak akkor, ha azt az értelem rendjében megalapozták. 

Yubainkan láma (IV.) a hét évig tartó szellemi keresőútját járó Michailnak (Bormester Mihály – és benne Hamvas Béla – alteregójának) mondja:

Vannak, akik a kereszténységet nem értik. Vannak, akik elárulják. Vannak gyengék, ostobák, vannak kíváncsiak, vannak erőtlenek. Mondd meg nekem, te miért jöttél ide?

Szomjúságból –

A kereszténység forrásának vizét beszennyezték –

Nem felelek.

A gyűlölet, a harag, a viszály, az irigység, a kapzsiság, a hataloméhség és a mérhetetlen szellemi sötétség földje lett, minden európai, még a legjobb is, fertőzött –

Segíts rajtam –

Nem tudok –

Most közvetlen előttem szólt, arcomtól alig arasznyira, egyenesen számba és szemembe.

Ezt a válságot ki kell bírni. Aki kibírja, azé a dicsőség. Aki nem, az elmerül –

Segíts rajtam –

Ha tudnék, akkor se lenne szabad. Kétségbeesnél, mert csapások értek és mert szenvedsz.

Láttad az emberek határtalan nyomorúságát és elvetemültségét. Segíteni akarnál –

Akarok –

Senkit sem lehet korábban megváltani, mint ahogy arra megérett. Ha mégis megkísérelném, igen magas eszközöket adnék kezébe, amelyekkel magát nem mentené meg, hanem elpusztítaná magát és másokat. Európa kezébe kapta a feltalálás magas eszközeit, mielőtt annak használatára megérett, és most a világot kiirtja ahelyett, hogy a földet paradicsommá tenné –

Prédikálsz nekem –

Hangja változatlanul tovább szólt az oltár közepéből, igen halkan, de nagyon érthetően és tagoltan.

Azt hiszed, valakit úgy meg lehet menteni, mint a vízből kihúzni –

Csend.

Ez mágia. Én minden mágiát ismerek. Azért tanultam meg, hogy ne használjam. Én téged olyan állapotba tudnálak hozni, hogy boldog lennél, és életedet úgy élnéd le, mint az üdvözült. Lelked mégis a kárhozaté lenne. Igazi lényed sötét maradna, és elvesznél. Menthetetlen. A szenvedés poharát meg kell inni, a magadét és a másokét, minél több emberét –

Megint prédikálsz –

Hirtelen hozzám egészen közel szólt, úgy, hogy lélegzetét is éreztem.

Azt hiszed, hogy a vallások és a tanítások és a nagy és szent könyvek és a gondolat és a szellem arra való, hogy a világot vele beolajozzák, és a gépet hajtsák. Azt hiszed, van igaz olaj és hamis, és azt hiszed, a kereszténység is olaj, és Buddha tanítása is és a Veda, és mi itt olajjal kereskedünk, és a világot olajozzuk, csak hogy kedvünk szerint forogjon. Hitetlen és szentségtörő. Minden gondolat és minden tanítás szent, és jaj annak, aki hatalomra és kapzsiságra és hiúságra használja fel, mint ahogy jaj annak, aki a találmányokat hatalomra és hódításra és pusztításra használja.

Hamvas a Scientia sacra második részében a fentiekkel összhangban írja[7]:

Vallás, filozófia, tudomány könnyíteni akar, mint mondják, az élet terhein, a hagyomány az embernek visszaadja önmagát. … Gátlástalan életszomjúság az embernek nem eredeti magatartása, hanem azért keletkezett, mert valamit, ami az életnél fontosabb, elveszített. … Mivel a teljesség elveszett, az ember lefokozott állapotba került. A lefokozott állapot kínzó hiányérzete az, amely sóvárrá teszi, és a lefokozott állapot homálya akadálya annak, hogy önmaga lehessen. Nem az élet élvezetét kell megszüntetni, hanem a lefokozott állapotból kell kilépni.

Manouel atya (IV.) a hét évig tartó szellemi keresőútját járó Bormester Mihály alteregójának, Michailnak mondja:

Az imént én önnek a kereszténységről beszéltem. Én a kereszténységen éppen úgy kívül vagyok, mint akárki más, akár ön is. Én nem hiszek benne jobban, bár nagyon szeretnék hinni, de nem tudom, hiszek-e benne, vagy sem. Én szeretnék jóhiszemű maradni és tisztességes, és nem hirdetni valamit, amiből egy hangot sem tartok igaznak. Én nem szeretek hazudni. De éppen ezért én nem tudom azt mondani, hogy keresztény vagyok. … Én a kereszténységet nem akarom magamra erőszakolni. Én tudom, hogy ez az egyetlen helyes. … túlságosan pascalizálva, modernebbül szólva inkább nietzscheizálva vagyok, nekem semmi kedvem sincs hazudni, ha a hazugság mégoly szép vagy akár hasznos legyen is, inkább tönkremegyek. Nem, barátom, én ezeket a megfogható doktrínákat és félreérthetetlen útbaigazításokat nem tudom elviselni. … Azt hiszem, hogy én vallástalan ember vagyok, és mindinkább az leszek, és azt hiszem, velem egyáltalán semmire se lehet menni, nemsokára a magam számára is rejtélyes és félelmetesen abszurd, valamiképpen a szentnek pont az ellentéte. … Első kérdésem még harminc évvel azelőtt volt, hogy miképpen tudom a keresztény embert felismerni? Felismerni, holott én magam nem vagyok az. Válasz: az Evangéliumból. Mondjuk így, a Kinyilatkoztatásból. Ez az evangéliumi ember azelőtt nem volt. … Az evangéliumi ember az a nő, aki a drága kenetet az úr fejére önti, egy kicsit egzaltáltnak látszik, de nem az, nem intellektuális, sőt szellemben koldus, gyermekes és irreális és enthuziaszta (ó, igen, aki nem enthuziaszta, az szükségképpen fantaszta). Én azt hiszem, hogy mindennemű eltolódás, akár az ész vagy az ökonómia vagy a hatalom vagy az esztétika felé, a dolgot csak megzavarja. Ha eltolódik, akkor az emberben szóhoz jut az úgynevezett világi gond. Figyeljen, kérem, mert ezek igen egzakt dolgok. Az ember elvilágiasodik. Szekularizálódik. Gondolja csak el! Micsoda rémület olyan embernek lenni, mint az az asszony volt, aki a drága kenetet az úr fejére öntötte. Micsoda borzalom az, ami az embernek a legdrágább, csak úgy otthagyni és elfelejteni és azzal nem törődni, micsoda rettenet például egy nap nem munkába menni, hanem térdre borulni és imádkozni és megfeledkezni arról, hogy van gyár és kenyér és megélhetés és fegyelem és állam és rendőrség és pénz és hivatal, és az ember kis szobácskájában térdel, és önkívületben imádkozik. … az asszony e pillanatban az Evangéliumtól szíve mélyéig megrészegedett és gyermek lett, és az egész világ eltűnt, és nem volt más, csak az úr, eltűnt a mi lesz holnap, a holnap, igen, az ostor, a szöges korbács a hátunkban, eltűnt az üdv gondja, az apa, az anya, a tekintély, az állam, a hivatal, a gyermek, a célszerűség, az ész, a tudomány, az ökonómia. Én borzadok attól, hogy először valamilyen doktrínát kigondoljak, aztán nekiálljak azt tűzönvízen keresztül megvalósítani. Én nem tudok szimulálni. Ez nekem a hazugság pátosza. Ez nekem a cselekvés kérdése. Ez nekem a létezés kérdése. … Manouel együgyű szeretne lenni, éppen, akinél többet ma igazán kevesen tudnak, éppen, akinél magasabb intellektust nem ismerek –

Mindennek kapcsán Hamvas így ír a Patmosz harmadik részében (1964-1966):[8]

A kereszténység a normális létben való magatartásról szóló tanítás. … Jézus soha senkit sem szólított meg dialektikusan, és soha nem beszélt tárgyi kérdésekről, és nem vitatkozott, és nem bizonyított, hanem mindig az ember lényét érintette meg. Nem érvek. Nem védelmi rendszerek. Nem kérdések; nem, hogy bűnös, vagy bűntelen. Most hozzád beszélek, megnyíltam neked, és nyílj meg nekem. Eressz engem magadba, ahogy én téged magamba eresztelek.

Az Evangélium egzisztenciális logosz, és nem tételekre tanít, hanem az embert megszólítja. Az ember, aki fedetlen és nyílt és egyszerű, és aki a megszólításra válaszol, arról a védekező zártság lefoszlik. Az Evangélium az egzisztenciális logoszt alétheiának, vagyis igazságnak nevezi, mert alétheia igazságot és leplezetlenséget jelent egyszerre. Aki leplezetlen, az nyílt, vagyis átvilágított, végül is igaz. Aki az átvilágítás elől elzárkózik, az nem nyílik meg, helyette a tétel kezd beszélni, az elv, a kérdés, az érv, az vitatkozik, és az dialektikus. A teljesen átvilágított lényt az Evangélium gyermeknek nevezi.

Bormester Jusztin (VI-VII.) belülről megélt és tevékeny kereszténysége, ahogy őt apja, Bormester Mihály jellemzi:

Jusztin azt hiszi, hogy a normális ember a szent. A szent az, aki felébredt, és tudja, hogy él. Jusztin ebben a görcsben él, a szent görcsben, aki ez a normális ember, az egészséges és ép és éber és felébredt ember, neki ezt az ép embert sikerült elkapnia, szerencsés pillanatban, talán születése pillanatában, talán még előbb, de azóta nem ereszti el, és azt hiszem, ezt sohasem fogja elereszteni. Lehet, hogy Jusztinnak igaza van. Inkább tönkremegy. Inkább beleőrül. Lehet, hogy ez a szent tényleg a felébredt ember, aki él és nem fantaziál és nem szundikál. A szent a normális ember. A többi nem számít. Aki nem szent, az mind bolond és szundikál és félrebeszél. Nem tudja, hogy él. Hogyan fogja ez az ember ezt az életet kibírni! Hogyan fogja kibírni, és milyen sebeket kap, hogy fog szenvedni. Jusztin, szegény Jusztin, te világosságra és éberségre szomjazó és normális életre sóvárgó ember, normális akarsz lenni, a legnagyobbat akarod, ki akarsz józanodni, szegény drága Jusztinom! … Csak a szent az egészséges, de nem a mutatványosbódészent, a kókler szent, aki böjtöl, és magányba vonul, és gondoskodik róla, hogy feltűnést keltsen. … A szent a normális ember, akit észre se vesznek. Jusztin azt mondja, hogy ilyen embernek mindig kell lenni, különben az emberiség elpusztulna.

Hamvas a Scientia sacra második részében[9]:

Az Istenember ítélet nem gondolataink és tetteink, vagy életünk egésze, hanem lényünk fölött. Az Istenember az emberinek teljes megvalósulása. Mindaz, ami az ember életében igaz és teljesült, korra, világnézetre, népre, pszichológiai motívumra való tekintet nélkül, mint egyetemesen és véglegesen megfogalmazott emberi, csak az ő mértéke szerint az. … Nem tudomást szerezni felőle nem korlátoltság, hanem mulasztás. Letagadni reménytelen kísérlet. Jézus az Istenember azonosságának megvalósulása.

Tristan (VII.), akinek valláskritikáján Hamvas Isten-szenvedélye süt át. Nagymonológjából csak egy részletet idézünk:

Semmiféle langyos jóság még senkit sem vitt Istenhez. Ahhoz, barátom, szenvedély kell. Az útból még az angyalokat is el kell zavarni. A fiadat és az anyádat meg kell ölni. Ahhoz őrület kell, a szerelem hozzá képest krumplileves. A vallás az, hogy a dolgokat odáig viszem, hogy fönt reszkessek nyolcezer méter magasságban, és lent forrjak a vulkán izzó hasában, odáig viszem, hogy még a bűn is ellenkezőjére fordul. Az az ájtatos pimaszság, amit a szociális hétköznap vallásnak nevez, parfümös hazugság, amivel Istent be akarják csapni. Ó, én igazán szolid vagyok és illedelmes, és nem is köpködök és nem káromkodom, nem iszom és nem dohányzom, húst sem eszem, templomba járok, és szentbeszéd alatt még sohasem aludtam el, és az az elméletem van, hogy az asszonyhoz csak akkor szabad feküdni, ha gyermeket kívánok, mert az érzéki gyönyör önmagáért bűn. És jó vagyok, főként jó vagyok, vagyis igazán jó és jó vagyok. Én tudom, hogy az Úristen az ilyen vallással mit csinál. Azt mondja az Úristen: Barátom, nem is sejted, hogy én az ilyesmit milyen végtelenül unom. És köp. Így mondom. Mert az Úristen útjai távolról sem olyan finomak, mint a püspök úréi. Tudod mit, mondja az Úr, akkor én már inkább azt a fiúgyilkos Ábrahámot választom. Róla legalább tudom, hogy szeret. Igaz, nem olyan illedelmes, és főként távolról sem olyan jó, mint te vagy, mert hiszen még emberölésre is vetemedett, és ha kezét nem fogom meg, Jézus uccse, a kis Izsákot megöli. Ördöngös gazember. Mi? De azért én mégis őt választom, és a prófétákat, akik dühöngtek és káromkodtak, és Dávidot választom, aki szoknyavadász volt, és Pétert, az öreg svihák galileai halászt, és végül is én a bűnösöket választom. Ezek egyáltalán nem jó emberek, de szívük az van. Tudnak szenvedélyesen szeretni. És ha Istenről van szó, még az erős dolgoktól sem riadnak vissza. Ez tetszik nekem, s az én szívem is kigyúl; és azt mondom, gyere ide, fiam, hadd öleljelek meg.  

Magasabb összefüggésben, az iménti regényszereplő zaklatott lelkületétől és az abból következő, felfokozott nyelvhasználatától immár elvonatkoztatva, Hamvas így fogalmazza meg az emberiség nagy dilemmáját a kereszténységgel kapcsolatban az esszé belülről hitelesített fogalmiságával a Scientia sacra második részében[10]:

A keresztény vallás, mint minden vallás, vasárnapi jelenség. A keresztény hagyomány viszont a hétköznapi értelem, étosz és testiség dolga. A vallás az erényekben és a tisztaságban él. A hagyomány az emberben, a világban és a világegyetemben az eredeti lét helyreállítását valósítja meg. … Amit a vallás el akar érni, az az üdv. A hagyomány azt mondja, hogy az üdv is a turbához tartozik, csak nem a korrupt lét, hanem annak éppen ellenkezője. Nem a korrupció ellentétét kell megvalósítani, hanem a korrupt létet kell kiküszöbölni.

II. A kereszténység implicit jelenléte a Karneválban

1. Démonológia

Mielőtt rátérnénk a kereszténységnek a Karneválban megnyilvánuló implicit jelenlétére, világítsunk rá egy olyan kevéssé ismert összefüggésre, amely az 1948-ban papírra vetett Apokalyptikus monológ című életvallomás[11] és a Karnevál között áll fenn. Ebben a szenvedélyes hangvételű feltárulkozásban az életén belül esedékes hét karma feltárása során Hamvas olyan konklúzióhoz érkezik, amely döntő jelentőségű a Karnevál egészét illetően: Hét logost ismertem meg, hét szót, hét embert, hét arcot, hét nevet. Ezzel életét lényegében átvilágította[12]. Ezután kezd a Karneválhoz, amelynek pontosan ugyanez a célja, de nagyszabású regény formájában, ahol nem hét, hanem több, mint háromszáz nevet-karmát-inkarnációt jelenít meg. Célkitűzését a regény egyik főszereplője, Bormester Mihály – Hamvas kvázi-alteregója – így fogalmazza meg a névtelen író-ügynökkel folytatott egyik függönybeszélgetésében[13]:

Nézze, én elsősorban katalogizálok, a többi nem érdekel, én, hogy úgy mondjam, démonaim nevét keresem, természetesen minden remény nélkül arra, hogy az enciklopédia teljes legyen –Később így folytatja: Így aztán, mondja Bormester, az egész történet egyfajta démonológiának tekinthető, anélkül azonban, hogy a démonok, vagyis a monomániák, illetve rögeszmék rendezve lennének, és persze anélkül, hogy a rögeszmék fundamentumát a szerző kifejtené. Egyetlen helyen erőtlen módon a monomániák első okára utal. Ez a hely az, amikor azt mondja, hogy szeretet nélkül őrjöngeni kell.

Miért nevezzük implicitnek ezt a jelenlétet? Azért, mert Hamvas a kereszténységnek két lényegi vonatkozását vetíti rá az egész regényre. Erre a műveletre egyébként explicit módon is utal az imént idézett részben, ahol a kereszténységnek az egész regényt átható egyik kulcsszava bukkan fel: a démonológia.

Ha röviden összefoglaljuk a keresztény démonológia főbb megállapításait[14], a Karnevál olvasói máris érzékelhetik, milyen közel áll Hamvas regénye a keresztény tanításnak ehhez a dimenziójához:

1. A keresztény démonológia az a tan, amely a Biblia démonokról tett állításain alapszik.

2. A démont jelentő szótövet az Újszövetség hetvenkilenc alkalommal használja.

3. A démonológia a démonok mibenlétével, jellemzőivel, tevékenységével és hierarchiájával foglalkozik.

3. A démonok bukott angyalok, és az angyalokhoz hasonlóan személyes lények: értelemmel, érzelemmel és akarattal rendelkeznek. Spirituális lények, nincs fizikai testük.

4. A démonok képesek az embereket belülről irányítani, gyötörni, továbbá képesek csodákat tenni, látható módon megjelenni és beszélni.

5. A démonok azonban nem kizárólagosan felelősek az emberek bűneiért, illetve betegségeiért. Ezekért elsősorban maga a szabad akarattal rendelkező ember a felelős.

6. Tulajdonságaik közül a legjellemzőbbek, hogy erkölcseikben tisztátalanok, erőszakosak és gonoszak, aljasak és rosszindulatúak, de nem mindegyik azonos mértékben, tanrendszerük hamis, és részei a jelenvaló sötétségnek, amelyet a Sátán irányít.

7. A démonok három fő tevékenységben vesznek részt. 1. Megpróbálják meghiúsítani Isten célját: az ember visszatérítését isteni önmagához. 2. Kiterjeszteni a Sátán hatalmát a világ fölött. 3. Isten a démonokat saját céljának, tervének és akaratának végrehajtásához is felhasználhatja (ld. Jób története).

A regény természetesen nem teológiai illusztráció[15]. Célja az, hogy egy nagyszabású, Dante Isteni Színjátékával azonos kvalitású apokalyptikus komédián[16] keresztül világítsa át a teljes emberi lényt. A Karnevál egyszerre szól azokról, akik életüket, vagyis maszkká vált mániáikat démonikus imaginációjuk örvényével teremtik[17], de ezzel a létet – önmagukkal együtt – el is veszítik; másrészt azokról, akikben megvan a bátorság ahhoz, hogy életüket „elveszítve”, a létben találják meg valódi Önmagukat, Istent. Máté evangéliumában ez így hangzik: Aki megtalálta életét, elveszíti azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt. Mt, 10:39.

Lássunk most három példát azokról, akik életüket úgy veszítik el, hogy a lét teljességéről mit sem tudva, magát az életet is egyetlen mániára, kényszerképzetre, őrületre szűkítik le, majd nyomtalanul elenyésznek.

Dr. Boromeus könyvtárigazgató életének irányítását a megszokás látszólag ártatlan, de az életet tetszhalott állapottá hibernáló démona veszi át:

Meghitt barátai azt beszélték, Boromeusnak ahhoz, hogy menyasszonyát megszokja, tizenöt évre volt szüksége. Úgy látszik, azt mondták, ez volt az, amit legnehezebben szokott meg. … A halált nehezen szokta meg, mondta gyászoló özvegye. Betegágyán sokat és hosszan tépelődött, olvasgatott, szórakozottan beszélt, és látszott rajta, hogy a halálra gondol. Álmait beszélte el, különös álmok voltak ezek, mindenféle ködös utakról, fasorokról, alagutakról, hidakról és kapukról, angyali és démoni lényekről, amelyek el akarták ragadni, de Boromeus nem engedett, azt mondta, még nem lehet, még nem szokta meg a gondolatot. Úgy látszik, nem is szenvedett sokat, legalábbis nem panaszkodott, csak néha ijedt arca volt, és tanácstalanul nézett, és kávét kért, mert a kávé volt az, amit a legjobban megszokott. Lassan mégiscsak megszokta, szólt az özvegy, és mondta is, úgy látszik, ezt is meg fogom szokni, egész életem csupa izgalom és meglepetés volt, másnap meg is halt, nyugodtan elaludt –

Ilyen tetszhalott életről olvashatunk Máté evangéliumában: Egy másik tanítványa kérte: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat!” Jézus azonban ezt felelte: „Kövess engem, hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat!”[18]

A Karnevál egy másik lenyűgözően megszállott alakja Hoppy Lőrinc, a nagy mászolygó, önsajnáló, élősködő, szószátyár postamester. Benne éppen a felsorolt tulajdonságok démonai ütöttek tanyát. Hamvas démonológiájában ez úgy történik, hogy maga a szereplő helyezi imaginációjának középpontjába ezeket a tulajdonságokat, és ezáltal azokká is válik, maszkká redukálja önmagát. Mivel azonban – a Karnevál szereplői közül csaknem egyedüliként – Hoppy Lőrinc tisztában van a maga démoni uraltságával, második házasságából született fiúgyermekét Demonax-nak nevezi el:

A fiút én Demonaxnak kereszteltem, de Mirabel akkor dühös lett, és azt mondta, mit akar ilyen nevekkel? János vagy Károly legyen, rendes neve legyen, hallja. Lássa be, uram, nem engedhettem. Hát önt hogyan hívják? Mirabel? Micsoda név az, hogy Mirabel? Miért nem hívják Júliának? Demonax lesz. Akkor mérgében megvert, és nem adott enni, és a gyermeket Naxinak hívta, és azt mondta, ha a következő gyermeket megint valami cirkuszi névre keresztelem, akkor belőlem gulyást főz, ezt megtanulta a vadaknál. –

Hamvas pontosan tudta, hogy a démoni uraltságok a szülők cselekvésmintáinak átvétele révén is ismétlődhetnek[19]: Demonax, felcseperedve, egy anarchista csoport tagjaként börtönbe kerül.

Barnabás Maximus professzor a jogtalan börtönbüntetéséből szabadult Bormester Virgillel beszélget a démonok mibenlétéről a keresztény demonológiától kissé eltérő értelmezésben.

Mi ez, ha nem a demiurgoszi fantazma műve? A személytelen démoni hatalom. Mondja! Öcsém a napokban levelet írt nekem, és valamely ügyben meg akar látogatni. Felesége, a szerencsétlen Estrella, lehet, hogy ugyanabban a fantazmában szenved, mint a mi rektorunk, csak az eset még súlyosabb. … Estrellának két szép gyermeke van, férje, háztartása, cselédje, birtoka, mit akarhat azzal, hogy magát a tépelődő fájdalomnak adja? Mit, kérdem én? Van erre értelmes válasz? A primitívek ilyenkor különös módszerhez fordulnak. A démont kiűzik, rendkívül hatékony ceremóniákkal, amelyeket én tőlük meg is tanultam, teljes varázslófelszerelést is vettem tőlük, és ezt a varázslatot itt is alkalmazni fogom.

A keresztény démonológia ismeri és gyakorolja is az ördögök kiűzését a megszállottakból: a maga erejéből védekezni képtelen emberről leválasztják a démon hatását. Dosztojevszkij az Ördögök című regényének mottója éppen Lukács evangéliumából vett részlet, amelyben Jézus egy légiónyi démontól megszállott emberből űzi ki a gonosz lelkeket[20].

Persze maga Barnabás Maximus is megszállottja valaminek, nevezetesen az ördögűzésnek. Ezt alkalma is van gyakorolni, amikor öccse, Andrea egy rejtélyes ügyben meglátogatja őt. Elmélete az, hogy az ördögi megszállottak álcázzák magukat, hogy föl ne ismerjék őket. Ezért a vonattal érkezők közül – bár öccsét előzőleg tökéletesen fölismeri –, mégis egy olyan embert rohan le, aki a legkevésbé sem hasonlít rá. Így halássza ki Gambrinus urat. A pályaudvaron lezajló látványos ördögűzési jelenet Hamvas sziporkázó humorának és komikumteremtő képességének is ragyogó példája. Aktualitása miatt[21] is idézem annak a párbeszédnek egy részletét, amely Barnabás Maximus ördögűző és ártatlan kiszemeltje, Gambrinus úr között zajlott le:

De kérem, nem tudták önök, ha az ember utazik, a leghelyesebb maszkban utazni, mert ezzel a démonokat megtéveszti?

Talán, szólt Gambrinus, talán voltak közöttünk, akiknek erről tudomása volt. Én például tudtam róla, de bevallom, nem gondoltam rá –

Elég könnyelműen, elhanyagolta –

Bevallom, el. Ha legközelebb utazni fogok, nem leszek ilyen gondatlan, már csak azért is, nehogy a jövőben velem hasonló –

Én önt exorcizáltam, hálás lehet –

Vagyok is, köszönöm, uram, nem tudtam, bocsánat –

Most a peronon megindultak visszafelé, Barnabás ismét átöltözött, és a varázslófelszerelést a kofferbe tette. Gambrinus ezalatt néhány szóval idejövetelének céljáról beszélt.

2. Üdvtörténet

A mániák, a függőségek, az önteremtő rögeszmék elképesztő változatosságát tovább lehetne idézni a Karneválból, most azonban egy másik lényeges momentumhoz érkeztünk. Az író-ügynök az egyik függönybeszélgetésben így szól:

Ennek a démoni történetnek azonban ellenpontja van, amely egyensúlyban tartja. Mert ha a történet csak démonikus lenne, az egész történetet felfalná. A démoni történet ellensúlya az üdvtörténet. A kettő együtt adja a Terminus Mediust, a pneumatikus történetet, amely az emberiség létezését megformálja, vagyis értelmet ad. Az egésznek egyszerre és mindenkinek külön. Egyetemesen és általánosan és mindenkinek egyetlenegyszer és egyetlenül. Az időben a történet démoni hatalmainak tömege mellett szüntelen megnyilatkozik az idő fölötti Szent Szellem is. Az idő a valóságnak éppen olyan gazdag (okkult) területe, mint a tér. A világos látás itt is a Terminus Mediuson múlik, azon, hogy a közepet látom-e. Ha nem látom, az egész felborul, és a fejemre szakad. Ha látom, nyertem.

… Ma, amikor a színházban nincsen maszk, az utcára került, a családba és a szerelembe és a hivatásba és a politikába és a vallásba és a művészetbe és így tovább, megállás nélkül. Ez a tragédia végeredményben, amilyen irtózatos, éppen olyan nevetséges. Tragikomédia. A lárvát le kell venni. Az idő hatalmainak, főként az idő legfőbb hatalmának, a Szent Szellemnek ereje nem az, hogy az ember a lárvában megdermedjen (tragikomikusan meghaljon), hanem az, hogy üdvözüljön. Ezért az idő legmagasabb értelme az, hogy üdv. Ezért a történet valódi értelme (formája) az, hogy üdvtörténet. Aki nem ebben az értelemben él, az menthetetlenül tragikus-komikus és –

Hamvas A Regényelméleti fragmentumban[22] (1948), pontosan a Karnevál előkészítéseként fejti ki az üdvtörténettel kapcsolatos, az emberi személyt középpontba állító felfogását:

A személy nem kollektívum, de nem is individuum. A személy (a végtelen kicsiny és a végtelen nagy között) az individuum és a kollektívum között van, mint mind a kettőnek mértéke, mint szubjektum, meghatározhatatlan, az igazság hordozója. A személy fogalmát sem a szociológia, sem a pszichológia, sem a metafizika, sem a biológia nem érti, csakis egyedül a regény. Amikor a szcientifizmus bármelyik diszciplínája beszél, mindig az individuumról beszél, mint szcientifikus fogalomról. A személy pedig üdvtörténeti fogalom.

Don Quijote nem individuum, aki a szélmalommal egyéni boldogulásáért csatázik, hanem személy, aki még ilyen határtalanul bolondos alakban is a hatalmas Inkvizítorral és a köréje sereglett sokasággal szemben is az igazság hordozója, és az Inkvizítor hiába hatalmas és a köréje sereglettek hiába vannak olyan sokan, Don Quijote pedig hiába hóbortos és pojáca, mégis ő az igazság hordozója, mert az ő üdvéről és csakis az ő üdvéről van szó, ezt mindenki tudja, aki valaha regényt olvasott. Nem sors ez, mert a sors nem üdvtörténeti fogalom. Sorsa az embernek csak annyiban van, amennyiben még kollektívum, vagyis individuum, mert a kettő egy. Minél inkább individuális-kollektív valaki, annál inkább sors. Ez még a dráma és az eposz világa. Amikor az ember létét a sors fogalmával maradéktalanul ki lehet meríteni. A személy azonban a sorsból kilóg, mint Don Quijote. Hamletnek nem sorsa van, hanem személye, vagyis üdvtörténete. Ez az a szubjektum, hogy ő Hamlet. A sors a történeti exterieur. Velazquezzel a festészet sem mutat meg már többé sorsokat. Ezek az emberek itt személyek, éppen úgy, mint Rembrandtnál, egészen Van Goghig és a mai napig. A személyiségben éppen az az ijedelem, hogy mindennemű exterieurt leépít és meghatározhatatlanná lesz. Ezen a vonalon halad a regény Sternen és Dosztojevszkijen át Proustig és Joyce-ig.

A személynek ez a leválasztása a kollektívumról és a sorsról nem önkényes művelet, hanem a valóság és realitás viszonyának újkori megváltozásából ered: a realitás a hatalmi ösztön gátlástalan térnyerésének eredményeként foglalja el a valóság helyét, vagyis a császárnak adni, ami Istené, holott a valóság az egyetemes igazság helye, amelynek képviselője csak a felelős, igazsághű, lelkiismerettel rendelkező személy lehet, és nem a kollektívumban feloldódott, túlélésre törekvő individuum. Az individuum a mennyiség kategóriájába tartozik, a személyiség a minőségébe. Don Quijote és Hamlet személy, mert az igazság védelmében száll síkra a hatalmi küzdőtérként mindent magába nyelni akaró realitással szemben. Hamvas azonban nem áll meg itt. A Karneválban az író-ügynök által világosan megfogalmazza, miért csak a személy juthat el az üdv, vagyis az isteni igazság körébe:

Amire végül is ki akartam lyukadni, az az egyetlenség fonákja. Itt senki sem valódi módon egyetlen, vagyis szubjektív és személy. Ez a pseudoegyetlenség. Ez a maszk. Ezért belőle nem a szabadság bontakozik ki, hanem az őrület. Ezért tartottam ezt fontosnak, mert a történet ezt igazolja. A múlt század végén a társadalomban a mai őrület csírája megvolt. Szabadságot akartak, de őrület lett belőle, mert nem a személyes egyetlen szubjektumból indultak ki, hanem a maszkból. Az emberek nem saját szenvedélyüket élik, hanem démonjuk őrületét.

Hamvas értelmezésében a kereszténység központi gondolata is a személy. Jézus személy: isteni és emberi, egy személyben. Az Isten által teremtett ember is személy. Ha azonban lemond Isten-képmás mivoltáról, vagy nem is tud róla, démoni erők kezdik elfoglalni a személy helyét, ezáltal fokozatosan kiüresedik, maszkká válik, és kiszolgáltatja magát a külső erőknek. A kiüresedett embert nemcsak gonosz erők, démonok keríthetik hatalmukba, hanem bármihez nyúl, akár valláshoz is, annak csak külső formáit képes utánozni, belső lényegét nem tudja integrálni kiüresedett személyiségébe. A Karneválban azonban nem találunk egyetlen személyt sem, amint erről maga Hamvas nyilatkozik a szereplők névsorának ismertetése előtt a regényhez fűzött egyetlen kommentárjában:

(A Karnevál minden szereplője imagináció, a regényben egyetlen élő ember sem szerepel, kivéve Radafukot.)

A három tagból álló összetett mondat jelentése témánk kontextusában a következő:

1. A Karnevál minden szereplője imagináció, – van valami, ami minden szereplőre vonatkozik: a szereplők kivétel nélkül az imaginációban (a hamis énteremtésben) keletkeznek. Az imagináció itt nem azt jelenti, hogy a szereplők az író képzeletének szülöttei hanem azt, hogy a szereplők saját maguk imaginációjaként léteznek, ami a démoni befolyásoltság állapotaként is értelmezhető, amint erről magában a regényben is szó van. 

2. a regényben egyetlen élő ember sem szerepel, – ez megerősíti az előbbi állítást: senki sem élő, vagy akár fiktív személy, csupán önmaga teremtette maszk, azaz csupán burka nemlétező önmagának. Ha itt véget érne a mondat, akkor egy mágikus realista regénnyel lenne dolgunk. Ekkor azonban jön egy döntő, hamvasi fordulat:

3. kivéve Radafukot. – ez ellentmond az előző két tagmondatnak: mégiscsak van a regényben egy élő ember, aki nem önteremtő maszk, mint a többi. Hamvas még a nevét is megadja. Újabb csavar: Radafuk nevét hiába keressük a névjegyzékben vagy a regény szövegében – nem találjuk. Vagyis az egyetlen élő ember úgy van benne a regényben, hogy nincs benne. Ez nem más, mint maga az író, Hamvas Béla, aki úgy hozza létre a teljes művet, hogy explicit módon nincs benne, de implicit módon teljes egészében benne van.

A Karnevál egyik függönybeszélgetésében Bormester ezt így fogalmazza meg: ez az egész nagy felfordulás azért történik, hogy valaki önmagát teljes egészében megismerje. Ez a valaki az egyetlen élő személy: Hamvas Béla. Az ő démoni megkísértéseiről és megszállottságairól, végül az ő üdvtörténetéről szól a regény.

Hamvas Béla a Karnevált követő regényében, a Szilveszterben (1957) a démonok már explicit módon, nevükkel, szándékaikkal, tetteikkel jelennek meg mint olyan entitások, amelyek döntő hatást gyakorolnak a regény szereplőire azáltal, hogy tudatukba olyan képeket vetítenek, amelyek aztán a szereplőkben mint belső kényszerek, sorserők jelentkeznek. Ezeket követve alakítják sorsukat, önmaguk számára teljesen érthetetlenül Az üdv elérésére azonban a regény egyetlen szereplőjének sincs már esélye. Ez azonban már egy másik tanulmány körébe tartozik..

[1] Terjedelmi korlátok miatt csak jelzésszerűen utalhatunk a Scientia Sacra második részére (A kereszténység. Hamvas Béla életmű-kiadás, 10. kötet, Medio Kiadó, 1996) és a Patmosz III. kötetére (Életünk Könyvek, 1992) mint a Karneválban megjelenő kereszténység-szemlélet próbaköveire.

[2] A felsorolt szereplők neve melletti zárójelben álló római szám azt jelzi, hogy a Karnevál hányadik részében jelennek meg.

[3] Kiemelés itt és másutt is Nyitrai Tamástól.

[4] Az alma- és cseresznyeszedéssel kapcsolatos, minden részletre kiterjedő tapasztalatait Hamvas éppen a Karnevál megírásának idejében szerezte meg, amikor a Kőhegy lábánál emelkedő Bubán dombon kertészkedésből és a termények eladásából élt.

[5] Cseresznyét szedni, Patmosz III. A vastagbetűs kiemelések jelzik a Jávorka-Hamvas párhuzamot.

[6] I. A kereszténység és a hagyomány, 13. A Scientia sacra második részéből vett idézetek helyét a fejezet római számával, címével és a megfelelő szakasz(ok) arab számával jelezzük.

[7] I. A kereszténység és a hagyomány, 1. és 4.

[8] Kiengesztelődés.

[9] II. Az Evangélium és a levelek, 54.

[10] I. A kereszténység és a hagyomány, 63. és 66.

[11] Első megjelenése Silentium – Titkos jegyzőkönyv – Unicornis, Vigilia, 1987. 101-124. Később Silentium – Titkos jegyzőkönyv – Unicornis, Medio Kiadó, 2006. Összkiadás 17. kötet 127-156.

[12] Ld. Nyitrai Tamás Az egyetemes hagyomány a Karneválban in. Hamvas Béla és a hagyomány. Esszék, tanulmányok Hamvas Béla emlékére. Szerk. Farkas Szilárd – Szemes Péter – Zóka Péter, Pannónia Kulturális Egyesület, Kaposvár, 2020

[13] A regény „függönybeszélgetései” az elbeszélő (Bormester Mihály) és az elbeszélést több-kevesebb módosítással lejegyző, név nélküli ügynök-író között folytatott, később egy független hanggal kiegészülő, sokszor igen heves lefolyású viták, reflexiók magáról a regényről.

[14] Dr. Arnold Fruchtenbaum Démonológia: a démonokról szóló tan. https://www.bibliatanitasok.hu/book/demonologia-bukott-angyalok-tana

[15] A Karnevál csaknem követhetetlenül mélyre hatoló gyökereit fedi fel Hamvasnak egy 1940-ben írott könyvismertetése (Pannonia 1940. 1. szám) Robert Burton (1577-1639), az oxfordi Christ Church College tagjának, s egyben könyvtárosának terjedelmes főművéről: The Anatomy of Melancholy (1621). A könyv rendkívüli hatást gyakorol Hamvasra, és olyan önvallomásra készteti, amely páratlan betekintést enged az olvasáshoz, a könyvekhez és a benne feltáruló világokhoz fűződő viszonyára: Robert Burton könyvének A melankólia anatómiájának első teljes kiadása körülbelül háromszáz évvel ezelőtt jelent meg, és ha az ember néhány hetet szán e három roppant kötet legfontosabb részeinek elolvasására, azzal fogja letenni, hogy a világ egyik úgynevezett nagy könyvével ismerkedett meg. … Senki sem nyúl a könyvhöz úgy, mint a könyvtáros, oly csendesen és lassan, ahogy az ember csak örök dolgokhoz nyúl: tengerhez, asszonyhoz, földhöz. Senki sem tudja, mit jelent egy jó szerző mellé leülni, felütni, csak úgy találomra és belemerülni. Széljegyzeteket készíteni, kivonatolni, zsebre dugni egyet, kimenni a hegyoldalba, leülni, hangosan olvasni belőle s a fontos szavakat aláhúzni. Nagy könyvtárosi mű az egész világirodalomban tulajdonképpen csak kettő van: az egyik Lao-ce Tao-te-king-je, a másik Burton Anatómiá-ja. Lao-ce hetven évig volt könyvtáros, hetven évig olvasott, szűrt, gyűjtött, tisztított, desztillált, végül kapott egy csepp harmatot. Ez a harmatcsepp a Tao-te-king. … Ennél a könyvnél tökéletesebb filozófia nincs. És ami a különös benne, hogy e tökéletes filozófia lényege, ha szabad így mondani: a könyvtárosság, az édes szemlélődő béke, amit az ember csak a könyvek között és a könyvektől tanul meg, sehol másutt. A könyv a világ leghallgatagabb, legmagányosabb, legbékésebb valósága, s a könyvtáros, ha vele él, olyan lesz, mint a könyv, hallgatag, magányos és békés.

Magáról a melankóliáról nem Burtont idézi, hanem a saját interpretációját mutatja be, amely a Karnevál egyik alapgondolata: A melankólia anatómiája tulajdonképpen olyan egészen nagyszabású katabasis, más szóval: olyan alvilágba való leszállás, mint amilyet Dante, vagy Odüsszeusz, vagy Vergilius tett meg.                   A leszállás, más kifejezéssel a halottak országába való átmenés, ismét másképpen: descensus, vagy az alvilágba való átlépés az emberélet döntő és elhatározó válságaiban minden esetben akaratlanul, nagyon sokszor öntudatlanul történik meg. Burton arról, hogy az alvilágban járt és könyvében alvilági utazását írja le, nem tud. Ahogy csak félig eszmél fel e tényre Dosztojevszkij, aki a Feljegyzések a holtak házából-ban, vagy a Fehér éjszakák-ban, vagy a Bűn és bűnhődés-ben ilyen katabasist ír le, ahogy egyáltalán nem vesz tudomást e tényről a festő Bosch, vagy a rajzoló Kubin, de ahogy nagyon jól látja, hová került: Blake vagy Swedenborg. Akinek alvilági vonatkozása van, az a leszállástól mindig csak egy lépésnyire áll. Alvilági vonatkozása pedig mindenkinek van. De a legkülönösebb csak itt következik: - nagy művészet, nagy filozófia, nagy sors, erős alvilági vonatkozások nélkül el sem képzelhető. Mű éppen úgy, mint a sors mélységét az alvilági kapcsolat adja meg. És annak, aki a katabasist. ha nem is járta végig, mint Aeneas, vagy Dante, vagy Burton, de oda legalább egyszer nem lépett be és ott legalább egyszer nem nézett körül és az alvilágot nem élte át, annak tulajdonképpen más ember számára lényeges mondanivalója nincs. Hamvas Béla A melankólia anatómiája. Robert Burton: A XVII. század egzisztencia-filozófusa. Vigilia, 1983. év, 48. évfolyam, 9. szám 665-672. és Szellem és egzisztencia, Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1988

[16] Nyitrai Tamás eddig kiadatlan tanulmánya és előadása A Karnevál világirodalmi helyéről. Elhangzott 2018. november 6-án a Hamvas Kör és az MMA szervezésében Hamvas Béla halálának 50. évfordulója alkalmából megrendezett konferencián, Budapesten. Az előadás hanganyaga az interneten elérhető: https://hamvas-karneval-nyitrai-2021.mozello.hu/eloadasok/

[17] Érdemes itt kicsit hosszabban idézni Marsilio Ficino (1433–1499) itáliai orvos, filozófus és humanista egyik művéből, amely az európai démonológia alapművévé, forrásmunkájává vált, és jelentős hatást gyakorolt az európai szépirodalomra is. Ficino 1470 körül latinra fordította az V-XI. században, több részletben, görög nyelven keletkezett, A démonok tulajdonságairól című gyűjteményt, amelyet részben esszéisztikus, részben párbeszédes formában dolgozott fel. Miután bemutatja a démonoknak a természeti elemekkel összefüggő hat fajtáját, így ír arról, hogyan hatnak a démonok az emberekre: A légiek és a földiek cselvetéssel és hamis képzetekkel támadnak, így csalják meg az emberi lelket, és így keltenek benne szégyenletes, méltatlan és veszedelmes zűrzavart. … Nem uralkodnak rajtunk, hanem suttyomban idézik az eszünkbe a dolgokat. A bennünk levő képzelő szellemet környékezik ugyanis meg, hiszen maguk is szellemek, zavart és vágyakat keltő szavakat sutyorognak tudatunkba, mégpedig nem is hanggal vagy valamilyen rezgéssel, hanem hangtalanul formálva szavukat. … Minthogy a démonok kifejezetten az emberek ellenségei, nem csoda, ha ártanak nekünk. Olykor azonban nem azért támadnak az élőlényekre, mert ártani akarnak nekik, hanem azért, mert életadó hevükre vágyakoznak. … A démonok utolsó nemzetsége föld-jellegű, emiatt aztán igen hideg és száraz, s akibe titkon beférkőzik, annak minden életerejét elemészti, meggyöngíti, beszennyezi és kioltja. Mivel viszont ezeknek a fényt kerülőknek semmi eszük nincsen, és minden értelmi tevékenységre teljesen képtelenek, és mivel a tudatlan állatok módjára a többieknél is inkább csak valami irracionális fantázia irányítja őket, semmiféle érvelésre nem hallgatnak, és a megtorlástól sem félnek. A kiemelések jól mutatják a Karnevál személytelen maszkjainak működési mechanizmusát. A magyarul először megjelenő részletet A Pandaemonium (A keresztény demonológia kistükre) című válogatásban olvashatjuk. Kairosz Kiadó – Palimpszeszt Kulturális alapítvány, Budapest, 2003.

[18] 8:21-22.

[19] Szondi a Freud által felfedezett személyes tudatalatti és a Jung által leírt kollektív tudattalan mellé bevezeti a családi tudattalan fogalmát, amivel a választásaink hátterében meghúzódó családi ősök szerepét írja le. … A családi tudattalan ősalakjai választásaink determináltságára utalnak, mivel az ősalakok vezetik az embert meghatározott választásaihoz, ezáltal sorsformáinak kialakításához. … A sorsanalízis felfogásában az ember sorslehetőségei mindig tartalmaznak egy bizonyos kényszerűséget (a családi ősök, az örökletességek, a genetikus adottságok révén), de emellett jelen van az én által történő szabad választás is, ami a szabadon választott sorshoz vezethet. Gyöngyösiné Kiss Enikő Személyiség és családi tudattalan Szondi sorspszichológiájában. In: Gyöngyösiné Kiss Enikő – Oláh Attila (szerk.): Vázlatok a személyiségről – a személyiség-lélektan alapvető irányzatainak tükrében. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó

[20] Az Ördögök a Karnevál megírására döntő hatást gyakorolt. Ld. Nyitrai Tamás Hamvas Béla Karneváljának világirodalmi előzményei. A szerző kiadása. Budapest, 2019.

[21] A covid vírus járványának második hulláma idején, 2020 októberében hangzott el e tanulmány alapját képező előadás, amikor minden közösségi térben kizárólag maszkban lehetett tartózkodni, ami a Karneváléhoz hasonló groteszk szituációt teremtett.

[22] In: Arkhai, Medio Kiadó, 2012