Váncsa Zalán: Hazatértem

Fotó: Váncsa Zalán

Éreztem, hogy a csendre vágyom és ott akartam hagyni az emberek zaját. A házakat, a várost, a szüntelen morajlást és dübörgést. Elindultam az erdő felé. Még fagyos volt a föld, nesztelenül engedte be a melegedő sugarakat, néhol még hófoltos volt a rét, ámbár a tavasz íze, langy-fuvalma, sarjadó hangja valahol ott mesélt a fák között. És én is ott voltam, csodálkozó szemeimmel az életet várni, elfeledni az emberiség búját, sötétjét, élettagadását, kimenni a rónára, a berekbe, az erdő mélyén rejtegetett tisztásokra, patakot hallgatni, a csillagok titkait kutatni, egyszóval ébren lenni. Nem akarni, nem vágyni, nem cselekedni, élni és részt venni a teremtésben.

Távolodtam az emberektől, halkulni kezdett a magam mögött hagyott település rontó, szakadatlanul bömbölő, durva zaja. Ahogy közeledett a természet otthonos érzése szívemhez, oly módon észleltem, hogy megszűnnek a bennem örökkön-örökké futkározó gondolatok. Felmásztam egy két évszázados fára, körbe néztem és éreztem határozottan: hazatértem. Ültem és csak szemléltem a vidéket, egy cinege szomszédságát élveztem a fán, éneke a lét teljességéről dalolt, egységbe voltam, s hogy ezen érzésem, illetve állításomat biztosra tudtam, arról a megszűnő vágyaim tanúskodtak. Üresség volt bennem, tudtam, a hazatérés az egység maga, az Út teljessége.