Faragó Ferenc: Én...

„Önmagamat csak önmagam szüntelen

feláldozása árán tarthatom fenn.”

(Hamvas Béla: Unikornis)

Az „én” tudományos vizsgálata meglehetősen problematikus, amely abból a rideg tényből fakad, hogy a tudomány nem tud mit kezdeni az egyedivel, az egyszerivel, a nem megismételhetővel. Illékonysága miatt nem tudja azt vizsgálni. Számára csak az általánosítható, az átfogó, az egyetemes érvényű ragadható meg. Kovács János „én”-je csak egyfajta általános „én”-fogalom vonatkozásában érvényes, amiben sok-sok közös pont lesz, de a tudományos „én”-definíció nem lesz azonos Kovács János „én”-jével. Az egyedi ”én”-ről – példánknál maradva Kovács János „én”-jéről - csak a művészet képes érdemben is valamit mondani. A pszichológia, a pszichiátria, ha jó alanyra talál Kovács Jánosban, legfeljebb egy diagnózist állít fel, melyben ilyenek szerepelhetnek: identitászavar, irreális önértékelés, nárcizmus, skizofrénia, autizmus, stb. Az illékonyság, a megragadhatatlanság abból is fakadhat, hogy Kovács János – természetesen, mint minden ember:

• Olyan, mint bármely más ember
• Olyan, mint néhány más ember
• Olyan, mint senki más

Úgy tűnik, mind a három állítás elviekben egyszerre is igaz lehet, tehát a "Vagyok, mint minden ember: fenség,/ Északfok, titok, idegenség,/ Lidérces messzefény...„/ (Ady Endre)hiteles „én”- megfogalmazásnak is tekinthető. Minden „én” más és más, ugyanakkor lényünk lényegét tekintve azonosak vagyunk. Goethe tartózkodóbb viszonyban leledzhetett „én”-jével, mert így fogalmazott: „Nem ismerem magam,/ Isten mentsen meg attól,/ hogy megismerjem.”

A definíciós nehézségek a szemantikai többértelműségből is fakadhatnak. Ki mit ért az „én”-en, ki milyen szinonimákat alkalmaz? (énem, egóm, magam, önvalóm, bensőm, személyem, egyéniségem, stb.) A szinonimák sorában a „magam” szó ismét csodálatosan reprezentálja a magyar nyelv archaikus, metafizikai jelentéstartalmát. E szóban leljük meg a mag, a magvas és a magas szavunk eredetét, amelyek sejtetni engedik az „én” metafizikai tulajdonságait. És ki is bontakozhatik, így: magasztal...

Az „én” illékonyságára mi sem jellemzőbb, mint az, amikor választ keresve a különböző kérdésekre nagyfokú bizonytalanság lesz úrrá rajtunk. Ki, vagy mi vagyok én? Egyáltalán mivel vagyok azonos? A nevemmel? A nememmel? A fajtámmal? A testemmel? A nemzetiségemmel? A tudatommal? A tudásommal? És még sorolhatnánk a jól irányzott kérdéseinket, de a válaszok bizony a homályban, a bizonytalanságban maradnának. De az jól érezhető, hogy itt valami nagyon fontos, egészen egyedülálló, meg nem ismételt és meg nem ismételhető dologról van szó. Bármi is az „én” – egy biztos, hogy sem ez, sem pedig valami ehhez hasonló nem lehet senki másé. Ebből csak ez az egy létezhet, csak ez az egyetlen egy. Micsoda érték! A materialista, evolucionista felfogás szerint az „én”-ünk állati eredetű, a metafizikai álláspont isteni eredetet gondol.

A RigVéda azt mondja, hogy kezdetben nem volt „én”, sem „nem-én”. A világ mindenestül megnyilvánulás-mentes energia volt. Semmi más nem létezett. Úgy tűnik, hogy a megnyilvánulás alkotja meg az „én”-t is, és a „nem-én”-t is, és azt a lélektani érzést, hogy vagyok, és van a másik, azt az érzést, hogy van szubjektum, és van objektum. Ám ez a kettősség a keleti felfogás szerint csak érzés, káprázat, mája. Az „én” nem homogén, rétegei, mélységei, magasságai vannak – kívülről befelé haladva erősödik. Így lesz az „önkívület” a létezésről való megfeledkezés állapota. Az isteni szikra, pedig az „én”-ünk legbelsőbb tartalma, amely már a halhatatlanság tudatunk, ami híján kialakul önön semmiségünk tudata. Az ego útja a hős útja, aki belép a megnyilvánult létbe, és kiléphet belőle, amikor megszűnik benne a különvalóság káprázata.

C. G. Jung „ős-én”-ekről, archetipusokról beszél, melyek valamilyen formában mindig meghatározzák az aktuális – az éppen mostani – „én”-ünket. Jung az emberi „én”-t egy megvilágított gömbbel szimbolizálja. Ahova a fény esik, az a fényfolt jelképezi az „én” tudatos részét, ahova nem esik fény, az a nem tudatos rész, ez az „árnyék”. Az „én” külvilág felé mutatott képe az álarc, a „persona”. A férfiak férfi álarcot mutatnak magukról, a nőies tulajdonságaik viszont még saját tudatuk számára sem közelíthetőek meg, ez egy árnyékban lévő női kép, a nőknél, pedig egy férfi kép - (animus – anima). Ugyancsak „árnyékban", azaz a tudat által kontrollálatlanul létezik személyiségünknek az a része, amelyet Jung Selbstnek-nek "önmagunk"-nak nevez. A Selbst a tökéletességet, az ember számára egyelőre el nem ért tökéletességet jelenti.

Martin Buber a zsidó misztika megújítója nemcsak az „én”-ről beszél, hanem óhatatlanul összekapcsolódik ez a fogalom a „te”-vel és az „ő”-vel: "A világ kétarcú az ember számára, amiként kétarcú az ember magatartása a világban Az ember magatartása kétarcú, amiként kettő az alapszó, amit kimondani képes. Az alapszók nem szavak, hanem szópárok. Az egyik alapszó az „én-te” szópár. A másik alapszó az „én-az” szópár, ahol az „az” helyett „ő” is állhat, anélkül hogy az alapszó megváltoznék. Így hát az ember „én”-je is kétarcú. Hiszen az „én-te” alapszó „én”-je más, mint az „én-az” alapszó „én”-je. Az „én-te” alapszót csak egész lényével mondhatja az ember. Önmagam egész lénnyé koncentrálódása és összeolvadása soha nem történhet általam, és soha nem történhet nélkülem. A „te” általleszek „én”-né. S hogy „én”-né leszek, mondom: „te”. Minden valóságos élet találkozás.

A felfuvalkodott „én” a hübrisz kibontakozását, viszont az isteni rend - az én lemondását egy magasabb rendű érték ellenében jelenti. Napjaink „én”-képére sajnos nem az utóbbi jellemző, olyannyira nem, hogy ma már a technokrácia hihetetlen mérvű fejlődése egyesek számára a totális jólétet az anyagi szinten, és az „én” apoteózisát ígéri szellemi szinten. Ez a modern mitológia azt ígéri „én”-ünknek, hogy minden problémáját megoldja, belső képességeit kibontakoztathatja; megvalósíthatja azt, amire minden „én” vágyik a jólétet, a bősséget és kizárólagosságot. Az önmegvalósító tréningek is az „én” garantált apoteózisát kínálják. A siker, a karrier, a pénzszerzés biztos reményében ülhetünk be egy-egy ilyen modern mitikus élményt nyújtó kurzusra. A mítosz elhihető, a transzcendencia elvész ugyan, de egy olyan „pszeudo-én” -t kapunk cserébe, ami kárpótol a mennyek országáért. Így hát kezdődhet az önkiteljesítés, a személyiségünk teljes kibontakoztatása, a lázas forgolódás önmagunk körül. Az „én” centrumba állítása, indokolatlan túlhangsúlyozása nem a létezésnek és a boldogságnak a forrása, hanem ellenkezőleg: a szenvedésé és a nyomorúságé.

Az „én” hatalmas íve a jó és a rossz között, a krisztusi és antikrisztusi, az isteni és a sátáni között feszül. Mégpedig oly módon, hogy mindkettő bennünk van. „Isten országa bennetek van (entosz hümon).” (Lk 17. 21.) De a sátán országa is bennünk van, tehetjük Lukács mondata után. Az ég és a föld között helyezkedünk el valahol, ám mindegy is, hogy hol, mert az átjárás minden időpillanatban szabad. Ezt a kettősségét és mindenkori szabadságát az „én”-nek így ragadja meg Márai Sándor: „ Ég és föld között élek, van bennem valami halhatatlan és isteni, de szoktam az orrom is piszkálni, ha egyedül vagyok a szobában, lelkemben elfér India minden bölcsessége, de egyszer pofozkodtam a kávéházban egy részeg iparlovaggal, órákon át tudom nézni a vizet és a madarak repülését, de öngyilkossági tervekkel is foglalkoztam már, mert egy hetilapban pimasz hangon írtak egy könyvemről, Kung-fu-ce testvére vagyok az emberi dolgok megértésében és a bölcs közönyben, de nem bírom ki, ha a hírlapok nem említik meg a jelenvoltak között nevem, megállok az erdő szélén, és káprázó szemmel nézem az őszi lombok színeit, de nem tudok másként érezni a természet iránt, mint fenntartással és gyanakvással, hiszek az értelem felsőbbrendű erejében, s egészen ostoba társaságokban fecsegéssel töltöttem el legtöbb estéjét, hiszek a szerelemben, legtöbbször fizetett nőkkel vagyok csak együtt, hiszek az égben és a földben, mert ember vagyok, ég és föld között, ámen.”